Bad Goisern igazából nem a fürdője, nem is a malma, hanem egy cipő miatt lett világhírű. A „Goiserer”-t, avagy a goiservarrott cipőt régen és ma is a királyoktól az elegáns városi úriemberekig mindenki büszkén hordja.
A település csendes központjában ma is áll az üzlet, melynek kirakatát 1880-as évekbeli cipők díszítik, és Rudolf Steflitsch alapította. Ma élő utódja szintén aktív cipőkészítő volt, Rudolf Steflitsch-Hackl, akit III. Rudolfnak is neveznek a családban. Eredetileg agrármérnöknek tanult, majd ő lett családi vállalkozás vezetője, nemrég vonult nyugdíjba.
Goiservarrott cipő a Helytörténeti Múzeumban
E cipőlegenda története egy balesettel kezdődött. Joseph Neubacher, egy Goiserben élő suszter, vadász, hegymászó, és síelő, lezuhant egy szakadékba, és nehéz hegymászócipője miatt csak nagyon nehezen és több sebesüléssel tudott kimászni. Ezért úgy döntött, hogy cimporájával és munkatársával, Rudolf Steflitsch-csel (I. Rudolf:) egy teljesen új típusú hegymászócipőt terveznek, ami az általánosan használt hegymászóbakancsoknál jóval könnyebb, hajlékonyabb, és duplán varrott lesz. 1885-re a csodacipő meglehetősen ismertté vált, és Steflitsch már egyedül vezette az üzletet.
A turisztikai nevezetességgé lett goiserni cipészet (Fotó: GZs)
A császár is hallott a goiservarrott cipő előnyeiről, hisz minden nyarat a szomszédos Bad Ischl-ben töltött, és mivel nemcsak ő, de nemzetközi vendégei és más arisztokraták is ilyen cipőt kezdtek viselni a vadászatokon, a goiservarrott cipő a környező országokban is elterjedt, és Steflitsch nemcsak a Habsburg birodalomban, de annak határain túl is udvari beszállító lett. A hegymászócipők mellett természetesen számtalan különböző szabású goiservarrott cipőt is gyártottak. Egy műhely azonban képtelen volt a növekvő igényeket kielégíteni, ezért egyre több cipőkészítő ütött tanyát Goisernben. Voltak idők, amikor húsz suszter is élt a kis településen, de mára csak az alapító boltja maradt meg.
A harmadik generációs Rudolf Steflitsch utóda ma is udvari beszállító. A görög, a svéd és a dán királyi családnak is készített már cipőt.
Rudolf Steflitsch-Hackl, azaz III. Rudolf nyugdíjba vonulása előtt
Goisernt először 1560-ban említik a források, mint Geusarnburg-ot. Akkoriban ez az elnevezés a goiserni malomra és környékére vonatkozott. A malom már több mint száz évvel ezelőtt vendéglőként működött, ahova a sószállító tutajosok éppúgy betértek, mint Rainer Maria Rilke, aki az öreg háznak még egy verset is szentelt.
A goiserni malom rajza és a róla szóló vers Rilke naplójából
1896-ban Rilke rövid ideig Salzkammergutban nyaralt. Akkoriban az volt a szokása, hogy jegyzetfüzetébe versei mellé rajzokat is mellékelt. A fenti képen a „Goiserni malom” című verse látható a költő saját rajzával. Az épület ma wellness hotelként üzemel, ezért szinte reménytelen megtalálni a vers szövegét, mert minden keresésre a hotel reklámja jön fel. De nem adom fel, nemsokára meglesz, és idemásolom!
A goiserni malom 1878-ban
Ezen az 1878-ban készült képen jobban látszik az épület, de a felvétel készítőjének neve nem ismeretes.
A goiserni malom ottjártamkor, 2017. november 25-én (Fotó: GZs)
Goisern, mint nyaralóhely nem tekint olyan hosszú múltra vissza, mint Ischl vagy Aussee. Először 1955-ben nyerte el a Bad címet, melyet egy 1874-es véletlen fúrás nyomán feltörő jód és kéntartalmú forrás feltörésének köszönhet. A forrás sokáig kihasználatlan volt, a helyiek a bűzös vizet kancsókban otthon tartották, és általános orvosságként használták. Csak a gyógyhatás sikeres bizonyítása után alapították meg a Forrás Egyesületet, és építették fel a fürdő épületét. A gyógyhotel csak a második világháború után épült fel. A vizet reumatikus megbetegedésekre és bőrbetegségekre ajánlják.
A só az őstengerek megkövesedett maradéka, mely mindennapi táplálkozásunk elengedhetetlen része. Ősidők óta szent dolognak tartják, az örökkévalóság szimbólumának. Sóbevitel nélkül az emberi szervezet nem működne. A só mindig is értékes árucikk volt, sokat háborúztak birtoklásáért, és a sószállító útvonalak ellenőrzéséért. Bányászata és kereskedelme legtöbbször az uralkodó privilégiuma volt. A kelták a sót ‘hal’-nak nevezték, ezért szerepel sok salzkammerguti helynévben a ‘hal’ szó, pl. Hallstatt, Bad Hall, Hallein, Bad Reichenhall.
Salzkammergut a Traun folyó környékét jelenti a környező hegyekkel és erdőségekkel együtt. A sókitermelés fontossága miatt sokáig közvetlenül a bécsi udvari kamara alá tartozott ez a terület. Kamarai birtok volt, azaz „Kammergut”. A Habsburg birodalom nagy részét innen látták el sóval: Ausztriát, Csehországot, Morvaországot és Magyarországot. Salzkammergut legmagasabb elöljáróját először 1335-ben említik egy okiratban, ahol „Salzamtmann”-ként (sófőtiszt) említik, aki Gmundenben székel a tartományi központban. Hozzá tartozott a sószállítás, a hegy- és erdőgazdasági munkák, és a sós vizek felügyelete. Emellett ő volt területén a legfelsőbb bíró is.
Legelők St. Wolfgang felett (Fotó: GZs)
Sokáig nem lehetett szabadon utazni, és a házasságkötéshez is a kamarai hivatal beleegyezése kellett. A szerelmi élet ilyetén korlátozása azt eredményezte, hogy a házasságról és családról szóló erkölcsi elképzeléseket a helyi adottságokhoz kellett alakítani, ami érdekes szokások kialakulásához vezetett. A Salzkammergut-kutatás úttörője, Josef August Schultes tudósít arról 18o9-ben, Tübingenben megjelent „Utazás Felső-Ausztriában” című könyvében, hogy bizonyos években az újszülöttek fele házasságon kívül született, mivel az „ablakjárás” elterjedt szokás volt. Ez azt jelentette, hogy a férfi, aki nem nősülhetett meg, talán mert szegény volt, vagy a sógora nem engedte, lehett akárhány éves is, éjszaka bemászott kedvese ablakán, és az egyház áldása nélkül élvezte a házasélet örömeit. Emiatt gyakran előfordult, hogy már két-három gyerekkel vonult a menyasszony az oltár elé. Ma azonban már a sónak és az ablakjárásnak is alárendelt szerepe van Salzkammergut életében. A kamarából időközben Pénzügyőrség lett, mely nem tesz különbséget az ország régiói között, ezért Salzkammergut történelmi fogalommá vált. Ma az egykori Salzkammergut 72%-a Felső-Ausztriához, 16%-a Stájerországhoz, 12%-a pedig Salzburghoz tartozik.
Kilátás a templomból, St. Wolfgang (Fotó: GZs)
Mivel Salzkammergut zárt vidék volt, a fegyverviselést is betiltották, a fa- és sómunkások pedig fel voltak mentve a katonai szolgálat alól, ezért nagyjából az ellenreformációig teljesen elkerülte az erőszak. A helyiek arra is nagyon büszkék, hogy az emberiség legrégebbi nyoma Salzkammergutban nem egy lándzsa vagy kard, mint sok más helyen, hanem egy furulya, melyet egy barlangi medve csontjából készítettek. Földrajzi és politikai elzártsága miatt Salzkammergut évszázadokon át változatlanul megőrizte szokásait, melyeket ma is követnek a helyiek.
Virágvasárnapi körmenet Bad Ischl-ben (Fotó: GZs)
Salzkammergutban azonban évszázadokon át csak nagyon kevesen éltek igazán jól. Az emberek nagy része sóbányákban dolgozott, és bár a kamarai hivatal biztosított táppénzt, orvosi ellátást, és nyugdíjat a sómunkásoknak, a nyugdíj összege csak negyven év szolgálat után érte el az eredeti keresetet. Azonban ritkaságszámba ment, hogy valaki negyven évnyi szolgálatot túlélt volna a sóbányában. A fizetés nagyon alacsony volt, a munkakörülmények katasztrofálisak. Spártai lakásaikban krónikusan alultáplált munkások tengették életüket, akiknek csak „skótlevesre” jutott: savanyú tejbe áztatott maradék kenyérre.
A helyiek katolikusok voltak eredetileg, mint Ausztria nagy része, de a búcsúcédulák miatti felháborodás hatására elindult reformáció futótűzként terjedt el Salzkammergutban. 155o-re majd egész Salzkammergut evangélikus lett. 1599-ben elkezdődött az ellenreformáció, és rengeteg embert megöltek, megégettek. A helyi protestánsok saját népi hadsereget szerveztek, és megütköztek a császári csapatokkal, de rövid harcok után 16o2-ben Ischl-nél az evangélikusok vezetőjét elfogták és nyilvánosan felnégyelték. Az ellenreformáció miatt sokakat üldöztek, támadtak, sokan emigrációba kényszerültek. 1742-ben parancsba adták, hogy minden munkást, akit nem látnak a katolikus templomban, vagy aki az istentiszteletről előbb távozik, el kell bocsátani.
Virágvasárnap Bad Ischl-ben (Fotó: GZs)
1781-ben, amikor József császár biztosította a szabad vallásgyakorlást, egész falvak lettek ismét evangélikusok. A 20. században, amikor eljött a szabad választások ideje, sokan a szocialistákra szavaztak, kifejezve evangélikus ellenállásukat a katolikus állammal szemben. Néhány hely, mint Bad Goisern vagy Gosau ma is túlnyomóan protestáns, ami ritkaság a katolikus Ausztriában. Az Ebensee-től Ischl-n, Goisernen, és Gosau-n át Hallstatt-ig húzódó vidéket egyenesen ‘Vörös kanyonnak’ nevezik, mivel többségében, 82%-ban szociáldemokrata kézben van. Ez földművelő vidéken szokatlan, de a salzkammergutiak identitásához ez is hozzátartozik. A nosztalgikus, császárhű képet csak az operettírók és az utazásszervezők próbálják rájuk erőltetni.
