Bad Ischl, a császárváros
Tag: Salzkammergut
Krampuszok
A “krampusz” szó az ónémet “karom” szóból származik (Kralle=Krampen). A krampuszok a néphiedelemben félig kecske, félig démonszerű ijesztő alakok, akik a karácsonyi időszakban az Alpokban, csakúgy mint nálunk, és a környező országokban, Szlovéniában, Horvátországban, Csehországban, a bajoroknál és Dél-Tirolban, a Mikulás (Szent Miklós) kísérői.
Zsákot cipelnek, vagy kosarat, és míg a Mikulás ajándékot ad a jó gyerekeknek, a krampusz megbünteti a rosszakat, beleteszi zsákjába, vagy kosarába, és elviszi őket. Sokan azt gondolják, hogy a krampusz figura eredete a kereszténység előttre megy vissza, és az Alpokból ered. Mindenesetre Szent Miklós a 11. század körül lett népszerű Németországban, mint a gyermekek védelmezője, maszkot viselő gonosz kísérőjéről pedig a 17. századtól kezdve írnak. Az osztrákok általában azt gondolják, hogy a krampusz eredetileg egy pogány természetfeletti lény, akit a történelem során a keresztény ördöggel azonosítottak.
Dolfuss diktatúrája idején Ausztriában (1933-34) betiltották a krampusz hagyományt, és még az ötvenes években is a kormány szórólapokat osztogatott arról, hogy a krampusz egy gonosz ember. Csak a 20. század végétől lett a krampusz-kultusz ismét népszerű, és azóta egyre több helyi egyesület alakul, akik a december 5-i krampusz felvonulást (Krampuslauf) szervezik.
Hagyományosan Salzkammergutban fiatal srácok öltöznek be krampusznak. December első két hetében, és különösen december 5-én csapatosan felvonulnak, és ijesztgetik a gyerekeket (és a felnőtteket) rozsdás láncaikkal és csengőikkel, kisebb helyeken még meg is suhintják virgácsaikkal a fiatal lányokat. Ezt nevezik Krampuslauf-nak, és másnap, december 6-án érkezik a Mikulás az ajándékokkal.
Rilke és a goiserni malom
Goisernt először 1560-ban említik a források, mint Geusarnburg-ot. Akkoriban ez az elnevezés a goiserni malomra és környékére vonatkozott. A malom már több mint száz évvel ezelőtt vendéglőként működött, ahova a sószállító tutajosok éppúgy betértek, mint Rainer Maria Rilke, aki az öreg háznak még egy verset is szentelt.
1896-ban Rilke rövid ideig Salzkammergutban nyaralt. Akkoriban az volt a szokása, hogy jegyzetfüzetébe versei mellé rajzokat is mellékelt. A fenti képen a “Goiserni malom” című verse látható a költő saját rajzával. Az épület ma wellness hotelként üzemel, ezért szinte reménytelen megtalálni a vers szövegét, mert minden keresésre a hotel reklámja jön fel. De nem adom fel, nemsokára meglesz, és idemásolom!
Ezen az 1878-ban készült képen jobban látszik az épület, de a felvétel készítőjének neve nem ismeretes.
Goisern, mint nyaralóhely nem tekint olyan hosszú múltra vissza, mint Ischl vagy Aussee. Először 1955-ben nyerte el a Bad címet, melyet egy 1874-es véletlen fúrás nyomán feltörő jód és kéntartalmú forrás feltörésének köszönhet. A forrás sokáig kihasználatlan volt, a helyiek a bűzös vizet kancsókban otthon tartották, és általános orvosságként használták. Csak a gyógyhatás sikeres bizonyítása után alapították meg a Forrás Egyesületet, és építették fel a fürdő épületét. A gyógyhotel csak a második világháború után épült fel. A vizet reumatikus megbetegedésekre és bőrbetegségekre ajánlják.
Gosau, a legnagyobb kedvenc
Gosau vidékének lakói a Gosingerek többek között arról híresek, hogy lovakat tartanak. Eredetileg a só lepárlásához használt fa szállításához kellettek a lovak, de ma már ezt árammal oldják meg. Mindezek ellenére a lovak szeretete megmaradt, és tavasszal a tehenekkel együtt viszik fel őket az alm-ra, az alpesi legelőre, hogy szabadon futkározhassanak.
Gosau a geológusok között világhírű ammonit lelőhelyként ismert. Egy kis szerencsével bárki találhat megkövesedett csigát, kagylót vagy korallt, mely errefelé nagy számban fordul elő. Emiatt azt gondolják, hogy sokmillió évvel ezelőtt a Gosau-medence különösen gazdag élővilággal rendelkező lagúna volt. Ennek a lagúnának két maradványa ma a két Gosausee. Az elülső Gosausee-től (Vordere Gosausee) jó kilátás nyílik a Dachsteinre, a naplemente különösen szép. A hátsó Gosausee (Hintere Gosausee) élettelen, és kevésbé hívogató. A nagy hegy itt már nagyon közel van, és néha egy-egy szikla legörög a mélybe. Van egy monda erről a tóról, mely valószínűleg még abból az időből származik, amikor az Ausztriában elsőként protestánssá lett Gosauiakat hitük miatt üldözni kezdték. Az ellenreformáció ellen harcoló Gosauiakat fekete lovasok kergették a hátsó Gosausee jegére, de a lovak súlya alatt megrepedt a jég, és a feketeruhás üldözők mind a tóba vesztek. A legenda szerint azóta vannak a Gosausee-ben fekete hátú kis halak, melyeket ma is “fekete lovas”-nak (Schwarzreiter) hívnak.
Random gondolatok Salzkammergut történetéről
A só az őstengerek megkövesedett maradéka, mely mindennapi táplálkozásunk elengedhetetlen része. Ősidők óta szent dolognak tartják, az örökkévalóság szimbólumának. Sóbevitel nélkül az emberi szervezet nem működne. A só mindig is értékes árucikk volt, sokat háborúztak birtoklásáért, és a sószállító útvonalak ellenőrzéséért. Bányászata és kereskedelme legtöbbször az uralkodó privilégiuma volt. A kelták a sót ‘hal’-nak nevezték, ezért szerepel sok salzkammerguti helynévben a ‘hal’ szó, pl. Hallstatt, Bad Hall, Hallein, Bad Reichenhall.
Salzkammergut a Traun folyó környékét jelenti a környező hegyekkel és erdőségekkel együtt. A sókitermelés fontossága miatt sokáig közvetlenül a bécsi udvari kamara alá tartozott ez a terület. Kamarai birtok volt, azaz “Kammergut”. A Habsburg birodalom nagy részét innen látták el sóval: Ausztriát, Csehországot, Morvaországot és Magyarországot. Salzkammergut legmagasabb elöljáróját először 1335-ben említik egy okiratban, ahol “Salzamtmann”-ként (sófőtiszt) említik, aki Gmundenben székel a tartományi központban. Hozzá tartozott a sószállítás, a hegy- és erdőgazdasági munkák, és a sós vizek felügyelete. Emellett ő volt területén a legfelsőbb bíró is.
Sokáig nem lehetett szabadon utazni, és a házasságkötéshez is a kamarai hivatal beleegyezése kellett. A szerelmi élet ilyetén korlátozása azt eredményezte, hogy a házasságról és családról szóló erkölcsi elképzeléseket a helyi adottságokhoz kellett alakítani, ami érdekes szokások kialakulásához vezetett. A Salzkammergut-kutatás úttörője, Josef August Schultes tudósít arról 18o9-ben, Tübingenben megjelent “Utazás Felső-Ausztriában” című könyvében, hogy bizonyos években az újszülöttek fele házasságon kívül született, mivel az “ablakjárás” elterjedt szokás volt. Ez azt jelentette, hogy a férfi, aki nem nősülhetett meg, talán mert szegény volt, vagy a sógora nem engedte, lehett akárhány éves is, éjszaka bemászott kedvese ablakán, és az egyház áldása nélkül élvezte a házasélet örömeit. Emiatt gyakran előfordult, hogy már két-három gyerekkel vonult a menyasszony az oltár elé. Ma azonban már a sónak és az ablakjárásnak is alárendelt szerepe van Salzkammergut életében. A kamarából időközben Pénzügyőrség lett, mely nem tesz különbséget az ország régiói között, ezért Salzkammergut történelmi fogalommá vált. Ma az egykori Salzkammergut 72%-a Felső-Ausztriához, 16%-a Stájerországhoz, 12%-a pedig Salzburghoz tartozik.
Mivel Salzkammergut zárt vidék volt, a fegyverviselést is betiltották, a fa- és sómunkások pedig fel voltak mentve a katonai szolgálat alól, ezért nagyjából az ellenreformációig teljesen elkerülte az erőszak. A helyiek arra is nagyon büszkék, hogy az emberiség legrégebbi nyoma Salzkammergutban nem egy lándzsa vagy kard, mint sok más helyen, hanem egy furulya, melyet egy barlangi medve csontjából készítettek. Földrajzi és politikai elzártsága miatt Salzkammergut évszázadokon át változatlanul megőrizte szokásait, melyeket ma is követnek a helyiek.
Salzkammergutban azonban évszázadokon át csak nagyon kevesen éltek igazán jól. Az emberek nagy része sóbányákban dolgozott, és bár a kamarai hivatal biztosított táppénzt, orvosi ellátást, és nyugdíjat a sómunkásoknak, a nyugdíj összege csak negyven év szolgálat után érte el az eredeti keresetet. Azonban ritkaságszámba ment, hogy valaki negyven évnyi szolgálatot túlélt volna a sóbányában. A fizetés nagyon alacsony volt, a munkakörülmények katasztrofálisak. Spártai lakásaikban krónikusan alultáplált munkások tengették életüket, akiknek csak “skótlevesre” jutott: savanyú tejbe áztatott maradék kenyérre.
A helyiek katolikusok voltak eredetileg, mint Ausztria nagy része, de a búcsúcédulák miatti felháborodás hatására elindult reformáció futótűzként terjedt el Salzkammergutban. 155o-re majd egész Salzkammergut evangélikus lett. 1599-ben elkezdődött az ellenreformáció, és rengeteg embert megöltek, megégettek. A helyi protestánsok saját népi hadsereget szerveztek, és megütköztek a császári csapatokkal, de rövid harcok után 16o2-ben Ischl-nél az evangélikusok vezetőjét elfogták és nyilvánosan felnégyelték. Az ellenreformáció miatt sokakat üldöztek, támadtak, sokan emigrációba kényszerültek. 1742-ben parancsba adták, hogy minden munkást, akit nem látnak a katolikus templomban, vagy aki az istentiszteletről előbb távozik, el kell bocsátani.
1781-ben, amikor József császár biztosította a szabad vallásgyakorlást, egész falvak lettek ismét evangélikusok. A 20. században, amikor eljött a szabad választások ideje, sokan a szocialistákra szavaztak, kifejezve evangélikus ellenállásukat a katolikus állammal szemben. Néhány hely, mint Bad Goisern vagy Gosau ma is túlnyomóan protestáns, ami ritkaság a katolikus Ausztriában. Az Ebensee-től Ischl-n, Goisernen, és Gosau-n át Hallstatt-ig húzódó vidéket egyenesen ‘Vörös kanyonnak’ nevezik, mivel többségében, 82%-ban szociáldemokrata kézben van. Ez földművelő vidéken szokatlan, de a salzkammergutiak identitásához ez is hozzátartozik. A nosztalgikus, császárhű képet csak az operettírók és az utazásszervezők próbálják rájuk erőltetni.
English