Bad Ischl, a császárváros
Author: Zsoka
Hogy készül az igazi Ischler?
Hozzávalók 22 darabhoz:
A tésztához:
40 dkg liszt
35 dkg vaj
20 dkg cukor
25 dkg őrölt mandula
A krémhez:
20 dkg vaj
4 ek porcukor
10 dkg tejcsokoládé
egy kis rum
A mázhoz:
5 dkg kókuszzsír
20 dkg tejcsokoládé
Elkészítése:
Keverjük össze a tésztához valókat, és tegyük fél órára hűtőbe. Aztán nyújtsuk ki a tésztát 3-4 mm vastagra, és vágjunk ki belőle 8 cm átmérőjű köröket.
Süssük 170 °C-on 10 percig. Közben jól verjük fel a krémhez valókat, majd miután megsült a tészta, kenjük meg a körök felét a krémmel, és nyomjunk rá egy másik kört a tetejére.
Ezután melegítsük fel a kókuszzsírt, keverjük bele a felmelegített csokoládét, és vonjuk be ezzel a mázzal az Ischlereket.
A Zauner Cukrászdát 1832-ben alapította Johann Zauner (1803–1868), akit a neves orvos és a helyi sósvizű gyógyfürdő bécsi felvirágoztatója, Franz de Paula von Wirer, Rettenbach Lovagja hozott magával Bécsből, hogy udvari beszállítóként (K. u. K. Hoflieferant) ellássa édességekkel a nyarakat Bad Ischl-ben töltő Habsburg uralkodót és udvartartását.
Krampuszok
A “krampusz” szó az ónémet “karom” szóból származik (Kralle=Krampen). A krampuszok a néphiedelemben félig kecske, félig démonszerű ijesztő alakok, akik a karácsonyi időszakban az Alpokban, csakúgy mint nálunk, és a környező országokban, Szlovéniában, Horvátországban, Csehországban, a bajoroknál és Dél-Tirolban, a Mikulás (Szent Miklós) kísérői.
Zsákot cipelnek, vagy kosarat, és míg a Mikulás ajándékot ad a jó gyerekeknek, a krampusz megbünteti a rosszakat, beleteszi zsákjába, vagy kosarába, és elviszi őket. Sokan azt gondolják, hogy a krampusz figura eredete a kereszténység előttre megy vissza, és az Alpokból ered. Mindenesetre Szent Miklós a 11. század körül lett népszerű Németországban, mint a gyermekek védelmezője, maszkot viselő gonosz kísérőjéről pedig a 17. századtól kezdve írnak. Az osztrákok általában azt gondolják, hogy a krampusz eredetileg egy pogány természetfeletti lény, akit a történelem során a keresztény ördöggel azonosítottak.
Dolfuss diktatúrája idején Ausztriában (1933-34) betiltották a krampusz hagyományt, és még az ötvenes években is a kormány szórólapokat osztogatott arról, hogy a krampusz egy gonosz ember. Csak a 20. század végétől lett a krampusz-kultusz ismét népszerű, és azóta egyre több helyi egyesület alakul, akik a december 5-i krampusz felvonulást (Krampuslauf) szervezik.
Hagyományosan Salzkammergutban fiatal srácok öltöznek be krampusznak. December első két hetében, és különösen december 5-én csapatosan felvonulnak, és ijesztgetik a gyerekeket (és a felnőtteket) rozsdás láncaikkal és csengőikkel, kisebb helyeken még meg is suhintják virgácsaikkal a fiatal lányokat. Ezt nevezik Krampuslauf-nak, és másnap, december 6-án érkezik a Mikulás az ajándékokkal.
A goiservarrott cipő
Bad Goisern igazából nem a fürdője, nem is a malma, hanem egy cipő miatt lett világhírű. A “Goiserer”-t, avagy a goiservarrott cipőt régen és ma is a királyoktól az elegáns városi úriemberekig mindenki büszkén hordja.
A település csendes központjában ma is áll az üzlet, melynek kirakatát 1880-as évekbeli cipők díszítik, és Rudolf Steflitsch alapította. Ma élő utódja szintén aktív cipőkészítő volt, Rudolf Steflitsch-Hackl, akit III. Rudolfnak is neveznek a családban. Eredetileg agrármérnöknek tanult, majd ő lett családi vállalkozás vezetője, nemrég vonult nyugdíjba.
E cipőlegenda története egy balesettel kezdődött. Joseph Neubacher, egy Goiserben élő suszter, vadász, hegymászó, és síelő, lezuhant egy szakadékba, és nehéz hegymászócipője miatt csak nagyon nehezen és több sebesüléssel tudott kimászni. Ezért úgy döntött, hogy cimporájával és munkatársával, Rudolf Steflitsch-csel (I. Rudolf:) egy teljesen új típusú hegymászócipőt terveznek, ami az általánosan használt hegymászóbakancsoknál jóval könnyebb, hajlékonyabb, és duplán varrott lesz. 1885-re a csodacipő meglehetősen ismertté vált, és Steflitsch már egyedül vezette az üzletet.
A császár is hallott a goiservarrott cipő előnyeiről, hisz minden nyarat a szomszédos Bad Ischl-ben töltött, és mivel nemcsak ő, de nemzetközi vendégei és más arisztokraták is ilyen cipőt kezdtek viselni a vadászatokon, a goiservarrott cipő a környező országokban is elterjedt, és Steflitsch nemcsak a Habsburg birodalomban, de annak határain túl is udvari beszállító lett. A hegymászócipők mellett természetesen számtalan különböző szabású goiservarrott cipőt is gyártottak. Egy műhely azonban képtelen volt a növekvő igényeket kielégíteni, ezért egyre több cipőkészítő ütött tanyát Goisernben. Voltak idők, amikor húsz suszter is élt a kis településen, de mára csak az alapító boltja maradt meg.
A harmadik generációs Rudolf Steflitsch utóda ma is udvari beszállító. A görög, a svéd és a dán királyi családnak is készített már cipőt.
Rilke és a goiserni malom
Goisernt először 1560-ban említik a források, mint Geusarnburg-ot. Akkoriban ez az elnevezés a goiserni malomra és környékére vonatkozott. A malom már több mint száz évvel ezelőtt vendéglőként működött, ahova a sószállító tutajosok éppúgy betértek, mint Rainer Maria Rilke, aki az öreg háznak még egy verset is szentelt.
1896-ban Rilke rövid ideig Salzkammergutban nyaralt. Akkoriban az volt a szokása, hogy jegyzetfüzetébe versei mellé rajzokat is mellékelt. A fenti képen a “Goiserni malom” című verse látható a költő saját rajzával. Az épület ma wellness hotelként üzemel, ezért szinte reménytelen megtalálni a vers szövegét, mert minden keresésre a hotel reklámja jön fel. De nem adom fel, nemsokára meglesz, és idemásolom!
Ezen az 1878-ban készült képen jobban látszik az épület, de a felvétel készítőjének neve nem ismeretes.
Goisern, mint nyaralóhely nem tekint olyan hosszú múltra vissza, mint Ischl vagy Aussee. Először 1955-ben nyerte el a Bad címet, melyet egy 1874-es véletlen fúrás nyomán feltörő jód és kéntartalmú forrás feltörésének köszönhet. A forrás sokáig kihasználatlan volt, a helyiek a bűzös vizet kancsókban otthon tartották, és általános orvosságként használták. Csak a gyógyhatás sikeres bizonyítása után alapították meg a Forrás Egyesületet, és építették fel a fürdő épületét. A gyógyhotel csak a második világháború után épült fel. A vizet reumatikus megbetegedésekre és bőrbetegségekre ajánlják.
A hallstatti kultúra
Hallstattot hónapokig nem éri a nap, nincs elég föld a földműveléshez és a házépítéshez, mégis egy egész történelmi kor fűződik nevéhez. Már 35oo évvel ezelőtt sóbányászattal foglalkoztak errefelé, és a sókereskedelem következtében az Kr. e. 8-5. századra virágzó kultúra jött létre, melyet Hallstatti kultúrának neveznek. Amikor Róma még fel sem épült, a Hallstatti kultúra már fejlett művészeti alkotásokat és használati tárgyakat termelt Európa számára.
A katolikus templom melletti temetőben a “Csontházban” halomban állnak a sípcsontok és karcsontok, mint borospalackok a polcon. Középen pedig a koponyák, felirattal és festve, a férfiaké tölgylevél koszorúval, a nőké virágkoszorúval díszítve. Hallstattban még az élőknek is olyan kevés hely van, hogy a halottakéval is spórolni kell. Emiatt alakult ki az a szokás, hogy a halottakat tíz év után kiásták a temetőben, és csontjaikat a “Csontházban” tárolták, hogy másokat addig ugyanarra a helyre temethessenek. A feliratok a koponyákon egyszerűek: név, születés és halálozás ideje, tehát Fani Egger, 1872-1959, például. Az, hogy mi volt a foglalkozásuk, katolikusok voltak vagy evangélikusok, gazdagok vagy szegények, jók vagy gonoszok, már mindegy. Csak a koponya marad, amit kiástak, leporoltak, a napon kiszárítottak és szeretettel kifestettek.
Amikor 184o-ben Friedrich Simony Hallstattba jött, és meg akarta mászni a Dachsteint, kinevették. Mára már minden második hely a Dachsteinen róla van elnevezve. Simonyhütte, -csúcs, -barlang, -kápolna, stb. (hütte, scharte, spitze, höhle, warte, kapelle). Simony kutató, rajzoló és fotós volt, és sokéven keresztül e hatalmas hegynek szentelte életét. Egyik legjobb barátja Adalbert Stifter volt, aki miután néhány nyarat Hallstattban töltött, megírta “Hegyikristály” című elbeszélését, mely a Dachstein vidékén játszódik. Stifter egy bátor hegymászó teljes ellentéte volt, Simony azonban megtalálta a legjobb utat a csúcsra, elsőként éjszakázott a csúcson, menedékhelyeket épített, és a gleccsert kutatta. 1869-ben a Koppenbrüllen barlangba is eljutott Obertraunnál, és ezzel azon kutatók előfutára lett, akik néhány évtizeddel később megkezdték az óriás jégbarlang (Rieseneishöhle) és a Mammutbarlang kutatását. A Dachstein még ma is sok titkot őriz. A Mammutbarlang hatalmas földöntúli csarnokaival csak egy kis részlete a Dachstein barlanglabirintusainak. Az Óriás Jégbarlang gigantikus jéggé fagyott vízből épült palotáival olyan, mint egy különös álom.
Gosau, a legnagyobb kedvenc
Gosau vidékének lakói a Gosingerek többek között arról híresek, hogy lovakat tartanak. Eredetileg a só lepárlásához használt fa szállításához kellettek a lovak, de ma már ezt árammal oldják meg. Mindezek ellenére a lovak szeretete megmaradt, és tavasszal a tehenekkel együtt viszik fel őket az alm-ra, az alpesi legelőre, hogy szabadon futkározhassanak.
Gosau a geológusok között világhírű ammonit lelőhelyként ismert. Egy kis szerencsével bárki találhat megkövesedett csigát, kagylót vagy korallt, mely errefelé nagy számban fordul elő. Emiatt azt gondolják, hogy sokmillió évvel ezelőtt a Gosau-medence különösen gazdag élővilággal rendelkező lagúna volt. Ennek a lagúnának két maradványa ma a két Gosausee. Az elülső Gosausee-től (Vordere Gosausee) jó kilátás nyílik a Dachsteinre, a naplemente különösen szép. A hátsó Gosausee (Hintere Gosausee) élettelen, és kevésbé hívogató. A nagy hegy itt már nagyon közel van, és néha egy-egy szikla legörög a mélybe. Van egy monda erről a tóról, mely valószínűleg még abból az időből származik, amikor az Ausztriában elsőként protestánssá lett Gosauiakat hitük miatt üldözni kezdték. Az ellenreformáció ellen harcoló Gosauiakat fekete lovasok kergették a hátsó Gosausee jegére, de a lovak súlya alatt megrepedt a jég, és a feketeruhás üldözők mind a tóba vesztek. A legenda szerint azóta vannak a Gosausee-ben fekete hátú kis halak, melyeket ma is “fekete lovas”-nak (Schwarzreiter) hívnak.
Random gondolatok Salzkammergut történetéről
A só az őstengerek megkövesedett maradéka, mely mindennapi táplálkozásunk elengedhetetlen része. Ősidők óta szent dolognak tartják, az örökkévalóság szimbólumának. Sóbevitel nélkül az emberi szervezet nem működne. A só mindig is értékes árucikk volt, sokat háborúztak birtoklásáért, és a sószállító útvonalak ellenőrzéséért. Bányászata és kereskedelme legtöbbször az uralkodó privilégiuma volt. A kelták a sót ‘hal’-nak nevezték, ezért szerepel sok salzkammerguti helynévben a ‘hal’ szó, pl. Hallstatt, Bad Hall, Hallein, Bad Reichenhall.
Salzkammergut a Traun folyó környékét jelenti a környező hegyekkel és erdőségekkel együtt. A sókitermelés fontossága miatt sokáig közvetlenül a bécsi udvari kamara alá tartozott ez a terület. Kamarai birtok volt, azaz “Kammergut”. A Habsburg birodalom nagy részét innen látták el sóval: Ausztriát, Csehországot, Morvaországot és Magyarországot. Salzkammergut legmagasabb elöljáróját először 1335-ben említik egy okiratban, ahol “Salzamtmann”-ként (sófőtiszt) említik, aki Gmundenben székel a tartományi központban. Hozzá tartozott a sószállítás, a hegy- és erdőgazdasági munkák, és a sós vizek felügyelete. Emellett ő volt területén a legfelsőbb bíró is.
Sokáig nem lehetett szabadon utazni, és a házasságkötéshez is a kamarai hivatal beleegyezése kellett. A szerelmi élet ilyetén korlátozása azt eredményezte, hogy a házasságról és családról szóló erkölcsi elképzeléseket a helyi adottságokhoz kellett alakítani, ami érdekes szokások kialakulásához vezetett. A Salzkammergut-kutatás úttörője, Josef August Schultes tudósít arról 18o9-ben, Tübingenben megjelent “Utazás Felső-Ausztriában” című könyvében, hogy bizonyos években az újszülöttek fele házasságon kívül született, mivel az “ablakjárás” elterjedt szokás volt. Ez azt jelentette, hogy a férfi, aki nem nősülhetett meg, talán mert szegény volt, vagy a sógora nem engedte, lehett akárhány éves is, éjszaka bemászott kedvese ablakán, és az egyház áldása nélkül élvezte a házasélet örömeit. Emiatt gyakran előfordult, hogy már két-három gyerekkel vonult a menyasszony az oltár elé. Ma azonban már a sónak és az ablakjárásnak is alárendelt szerepe van Salzkammergut életében. A kamarából időközben Pénzügyőrség lett, mely nem tesz különbséget az ország régiói között, ezért Salzkammergut történelmi fogalommá vált. Ma az egykori Salzkammergut 72%-a Felső-Ausztriához, 16%-a Stájerországhoz, 12%-a pedig Salzburghoz tartozik.
Mivel Salzkammergut zárt vidék volt, a fegyverviselést is betiltották, a fa- és sómunkások pedig fel voltak mentve a katonai szolgálat alól, ezért nagyjából az ellenreformációig teljesen elkerülte az erőszak. A helyiek arra is nagyon büszkék, hogy az emberiség legrégebbi nyoma Salzkammergutban nem egy lándzsa vagy kard, mint sok más helyen, hanem egy furulya, melyet egy barlangi medve csontjából készítettek. Földrajzi és politikai elzártsága miatt Salzkammergut évszázadokon át változatlanul megőrizte szokásait, melyeket ma is követnek a helyiek.
Salzkammergutban azonban évszázadokon át csak nagyon kevesen éltek igazán jól. Az emberek nagy része sóbányákban dolgozott, és bár a kamarai hivatal biztosított táppénzt, orvosi ellátást, és nyugdíjat a sómunkásoknak, a nyugdíj összege csak negyven év szolgálat után érte el az eredeti keresetet. Azonban ritkaságszámba ment, hogy valaki negyven évnyi szolgálatot túlélt volna a sóbányában. A fizetés nagyon alacsony volt, a munkakörülmények katasztrofálisak. Spártai lakásaikban krónikusan alultáplált munkások tengették életüket, akiknek csak “skótlevesre” jutott: savanyú tejbe áztatott maradék kenyérre.
A helyiek katolikusok voltak eredetileg, mint Ausztria nagy része, de a búcsúcédulák miatti felháborodás hatására elindult reformáció futótűzként terjedt el Salzkammergutban. 155o-re majd egész Salzkammergut evangélikus lett. 1599-ben elkezdődött az ellenreformáció, és rengeteg embert megöltek, megégettek. A helyi protestánsok saját népi hadsereget szerveztek, és megütköztek a császári csapatokkal, de rövid harcok után 16o2-ben Ischl-nél az evangélikusok vezetőjét elfogták és nyilvánosan felnégyelték. Az ellenreformáció miatt sokakat üldöztek, támadtak, sokan emigrációba kényszerültek. 1742-ben parancsba adták, hogy minden munkást, akit nem látnak a katolikus templomban, vagy aki az istentiszteletről előbb távozik, el kell bocsátani.
1781-ben, amikor József császár biztosította a szabad vallásgyakorlást, egész falvak lettek ismét evangélikusok. A 20. században, amikor eljött a szabad választások ideje, sokan a szocialistákra szavaztak, kifejezve evangélikus ellenállásukat a katolikus állammal szemben. Néhány hely, mint Bad Goisern vagy Gosau ma is túlnyomóan protestáns, ami ritkaság a katolikus Ausztriában. Az Ebensee-től Ischl-n, Goisernen, és Gosau-n át Hallstatt-ig húzódó vidéket egyenesen ‘Vörös kanyonnak’ nevezik, mivel többségében, 82%-ban szociáldemokrata kézben van. Ez földművelő vidéken szokatlan, de a salzkammergutiak identitásához ez is hozzátartozik. A nosztalgikus, császárhű képet csak az operettírók és az utazásszervezők próbálják rájuk erőltetni.
Good News
As I walked home through the back streets of Baluwatar, I felt someone watching me. He was tall and very handsome. Bright blue eyes, marble white skin, rosy cheeks. A westerner, dressed in Nepalese clothes. He fixed his eyes on me and his smile filled the grey autumn day with bright colours. The houses seemed to lose their outlines, everything turned bright yellow, orange, purple and red. I felt hypnotised and walked towards him as if drawn by some unknown force, wondering what was going to happen next. When I finally reached him, he said with a beaming smile: “Jesus loves you. God bless you”.
Buddha’s Orphans
I spent June in Kathmandu trying to recover from a difficult Kailash trip. I couldn’t really do much for about three weeks, just stayed in bed and read books to immerse myself in different dimensions of reality to ease the pain. One day I decided to leave my confinement and wandered aimlessly down Kanti Path, hopping like a grasshopper over the puddles left by the monsoon rains. The sight of the bright sunlit brick walls and steaming pavement filled my heart with warmth as I stared at the people selling curios on the pavement. I wondered about the strange selection of things, the possible market demand for lime juice, mobile phone cases, Ayurvedic herbs, DVDs and knitted baby clothes. I noticed a bookshop I hadn’t visited before and was surprised to see a new book by Samrat Upadhyay advertised in the window. I was suddenly inspired, remembering his wonderful collections of short stories I had read the year before, ‘The Royal Ghost’ and ‘Arresting God in Kathmandu’. No doubt I had to buy the book, called ‘Buddha’s Orphans’.
Samrat Upadhyay is a Nepali author who teaches creative writing at Indiana University. He is not only a master of character portrayal, but also a sensitive spiritual being who understands even the tiniest stirrings of the soul (or whatever different systems of thought call the core of being). I pondered for a while how to describe ‘Buddha’s Orphans’, and found that the first sentence of the book says it all: “Raja’s mother had abandoned him in the parade ground of Thundikel on a misty morning before the city had awakened, and drowned herself in Rani Pokhari, half a kilometre to the north. No one made the connection between the baby’s cries and the woman’s bloated body floating to the surface of the pond later that week.” This is the axis of the novel, cause and effect. The story follows Raja’s life to see the effects of this moment in the future, and at certain points it goes back in time to understand the causes that led to the tragedy. We recognise ourselves in the characters who play roles inherited from their parents, experience their joys and sorrows, and become familiar with the turbulent events of Nepali history, which provide a fascinating historical backdrop. And when I think about it, it is more than just a backdrop. Political movements and events sometimes come to the fore to dramatically change Raja’s life. Certain characters, feelings and thoughts were etched in my mind, and after reading the book more or less in one go, I felt the urge to look around Kathmandu and take photos of places where the novel is set, secretly hoping to bump into the characters. That sunny afternoon I walked out of Thamel, down to Thundikel and Rani Pokhari Lake, taking photographs of people and places, thinking of Raja’s immense pain at missing his mother, whom he had never seen. At the lake I happened to pass a young boy who I thought bore a striking resemblance to the Raja I had imagined. There was so much sadness on his face, he was so quiet and enveloped in his painful longing, that for a moment I thought I had left my own Kathmandu reality and ‘stepped into the novel’. I really wanted to take a picture, but I was afraid of being noticed. Unnecessarily. He was just staring into his own thoughts, oblivious to my presence. It was a perfect moment when time stood still.
After another two months in Nepal, I left for Beijing, and from time to time I looked at Raja’s photo and thought of the novel as I missed my friends, places and the relaxed Nepali way of life in general. The smiles I exchanged with strangers in the busy lanes, the moments of joy when the electricity came back on after a long blackout, the fresh monsoon rains that cooled the heat and swept the streets clean. I thought about sending the photo to the author, but it felt so awkward. “I’m not the kind of person who writes to people I don’t know” I told myself. But one day I just couldn’t reason any more, found the email address on the internet and sent the photo to Samrat Upadhyay. His reply was so kind and nice, thanking me for the sudden surprise, that after reading his email a few times, I just sat there for a long time with the biggest smile on my face, as if all the suffering and pain in the world was just a fiction of ancient times. Must read!
English