Bad Ischl, a császárváros
Author: Hanarani
Hogy készül az igazi Ischler?
Hozzávalók 22 darabhoz:
A tésztához:
40 dkg liszt
35 dkg vaj
20 dkg cukor
25 dkg őrölt mandula
A krémhez:
20 dkg vaj
4 ek porcukor
10 dkg tejcsokoládé
egy kis rum
A mázhoz:
5 dkg kókuszzsír
20 dkg tejcsokoládé
Elkészítése:
Keverjük össze a tésztához valókat, és tegyük fél órára hűtőbe. Aztán nyújtsuk ki a tésztát 3-4 mm vastagra, és vágjunk ki belőle 8 cm átmérőjű köröket.
Süssük 170 °C-on 10 percig. Közben jól verjük fel a krémhez valókat, majd miután megsült a tészta, kenjük meg a körök felét a krémmel, és nyomjunk rá egy másik kört a tetejére.
Ezután melegítsük fel a kókuszzsírt, keverjük bele a felmelegített csokoládét, és vonjuk be ezzel a mázzal az Ischlereket.
A Zauner Cukrászdát 1832-ben alapította Johann Zauner (1803–1868), akit a neves orvos és a helyi sósvizű gyógyfürdő bécsi felvirágoztatója, Franz de Paula von Wirer, Rettenbach Lovagja hozott magával Bécsből, hogy udvari beszállítóként (K. u. K. Hoflieferant) ellássa édességekkel a nyarakat Bad Ischl-ben töltő Habsburg uralkodót és udvartartását.
Krampuszok
A “krampusz” szó az ónémet “karom” szóból származik (Kralle=Krampen). A krampuszok a néphiedelemben félig kecske, félig démonszerű ijesztő alakok, akik a karácsonyi időszakban az Alpokban, csakúgy mint nálunk, és a környező országokban, Szlovéniában, Horvátországban, Csehországban, a bajoroknál és Dél-Tirolban, a Mikulás (Szent Miklós) kísérői.
Zsákot cipelnek, vagy kosarat, és míg a Mikulás ajándékot ad a jó gyerekeknek, a krampusz megbünteti a rosszakat, beleteszi zsákjába, vagy kosarába, és elviszi őket. Sokan azt gondolják, hogy a krampusz figura eredete a kereszténység előttre megy vissza, és az Alpokból ered. Mindenesetre Szent Miklós a 11. század körül lett népszerű Németországban, mint a gyermekek védelmezője, maszkot viselő gonosz kísérőjéről pedig a 17. századtól kezdve írnak. Az osztrákok általában azt gondolják, hogy a krampusz eredetileg egy pogány természetfeletti lény, akit a történelem során a keresztény ördöggel azonosítottak.
Dolfuss diktatúrája idején Ausztriában (1933-34) betiltották a krampusz hagyományt, és még az ötvenes években is a kormány szórólapokat osztogatott arról, hogy a krampusz egy gonosz ember. Csak a 20. század végétől lett a krampusz-kultusz ismét népszerű, és azóta egyre több helyi egyesület alakul, akik a december 5-i krampusz felvonulást (Krampuslauf) szervezik.
Hagyományosan Salzkammergutban fiatal srácok öltöznek be krampusznak. December első két hetében, és különösen december 5-én csapatosan felvonulnak, és ijesztgetik a gyerekeket (és a felnőtteket) rozsdás láncaikkal és csengőikkel, kisebb helyeken még meg is suhintják virgácsaikkal a fiatal lányokat. Ezt nevezik Krampuslauf-nak, és másnap, december 6-án érkezik a Mikulás az ajándékokkal.
A goiservarrott cipő
Bad Goisern igazából nem a fürdője, nem is a malma, hanem egy cipő miatt lett világhírű. A “Goiserer”-t, avagy a goiservarrott cipőt régen és ma is a királyoktól az elegáns városi úriemberekig mindenki büszkén hordja.
A település csendes központjában ma is áll az üzlet, aminek a kirakatát 1880-as évekbeli cipők díszítik, és Rudolf Steflitsch alapította. A ma élő utód, aki szintén aktív cipőkészítő, Rudolf Steflitsch-Hackl, akit III. Rudolfnak is neveznek a családban. Eredetileg agrármérnöknek tanult, de most ő a családi vállalkozás vezetője.
E cipőlegenda története egy balesettel kezdődött. Joseph Neubacher, egy Goiserben élő suszter, vadász, hegymászó, és síelő, lezuhant egy szakadékba, és nehéz hegymászócipője miatt csak nagyon nehezen és több sebesüléssel tudott kimászni. Ezért úgy döntött, hogy cimporájával és munkatársával, Rudolf Steflitsch-csel (I. Rudolf:) egy teljesen új típusú hegymászócipőt terveznek, ami az általánosan használt hegymászóbakancsoknál jóval könnyebb, hajlékonyabb, és duplán varrott lesz. 1885-re a csodacipő meglehetősen ismertté vált, és Steflitsch már egyedül vezette az üzletet.
A császár is hallott a goiservarrott cipő előnyeiről, hisz minden nyarat a szomszédos Bad Ischl-ben töltött, és mivel nemcsak ő, de nemzetközi vendégei és más arisztokraták is ilyen cipőt kezdtek viselni a vadászatokon, a goiservarrott cipő a környező országokban is elterjedt, és Steflitsch nemcsak a Habsburg birodalomban, de annak határain túl is udvari beszállító lett. A hegymászócipők mellett természetesen számtalan különböző szabású goiservarrott cipőt is gyártottak. Egy műhely azonban képtelen volt a növekvő igényeket kielégíteni, és egyre több cipőkészítő ütött tanyát Goisernben. Voltak idők, amikor 20 suszter is élt a kis településen, de végül mára csak az alapító boltja maradt meg.
A harmadik generációs Rudolf Steflitsch utóda ma is udvari beszállító. A görög, a svéd és a dán királyi családnak is készített már cipőt.
Rilke és a goiserni malom
Goisernt először 1560-ban említik a források, mint Geusarnburg-ot. Akkoriban ez az elnevezés a goisern-i malomra és környékére vonatkozott. A malom már több mint száz évvel ezelőtt vendéglőként működött, ahova a sószállító tutajosok éppúgy betértek, mint Rainer Maria Rilke, aki az öreg háznak még egy verset is szentelt.
1896-ban Rilke rövid ideig Salzkammergutban nyaralt. Akkoriban az volt a szokása, hogy jegyzetfüzetébe versei mellé rajzokat is mellékelt. A fenti képen a “Goiserni malom” című verse látható a költő saját rajzával. Az épület ma wellness hotelként üzemel, ezért szinte reménytelen megtalálni a vers szövegét, mert minden keresésre a hotel reklámja jön fel. De nem adom fel, nemsokára meglesz, és idemásolom!
Ezen az 1878-ban készült képen jobban látszik az épület, de a felvétel készítőjének neve nem ismeretes.
Goisern, mint nyaralóhely nem tekint olyan hosszú múltra vissza, mint Ischl vagy Aussee. Először 1955-ben nyerte el a Bad címet, melyet egy 1874-es véletlen fúrás nyomán feltörő jód és kéntartalmú forrás feltörésének köszönhet. A forrás sokáig kihasználatlan volt, a helyiek a bűzös vizet kancsókban otthon tartották, és általános orvosságként használták. Csak a gyógyhatás sikeres bizonyítása után alapították meg a Forrás Egyesületet, és építették fel a fürdő épületét. A gyógyhotel csak a második világháború után épült fel. A vizet reumatikus megbetegedésekre és bőrbetegségekre ajánlják.
A hallstatti kultúra
Hallstattot hónapokig nem éri a nap, nincs elég föld a földműveléshez, és a házépítéshez, mégis egy egész történelmi kor fűződik nevéhez. Már 35oo évvel ezelőtt sóbányászatt al foglalkoztak itt, és a sókereskedelem eredményeként már az ie. 8-5. században virágzó kultúra jött létre, melyet Hallstatti kultúrának neveznek. Amikor Róma még fel sem épült, a Hallstatti kultúra már fejlett művészeti alkotásokat és használati tárgyakat termelt Európa számára.
Kereszténységről
A katolikus templom melletti temetőben a “Csontházban” halomban állnak a sípcsontok és karcsontok, mint borospalackok a polcon. Középen pedig a koponyák, felirattal és festve, a férfiaké tölgylevél koszorúval, a nőké virágkoszorúval díszítve. Hallstattban még az élőknek is olyan kevés hely van, hogy a halottakéval is spórolni kell. Ematt alakult ki az a szokás, hogy a halottakat tíz év után kiásták a temetőben, és csontjaikat a “Csontházban” tárolták, hogy másokat addig ugyanarra a helyre eltemethessenek. A feliratok a koponyákon egyszerűek: név, születés és halálozás ideje, tehát Fani Egger, 1872-1959, például. Az, hogy mi volt a foglalkozásuk, katolikusok voltak vagy evangélikusok, gazdagok vagy szegények, jók vagy gonoszok, már mindegy. Csak a koponya marad, amit kiástak, leporoltak, a napon kiszárítottak és szeretettel kifestettek.
Dachstein: Győzelmek és tragédiák
Amikor 184o-ben Friedrich Simony Hallstattba jött, és meg akarta mászni a Dachsteint, kinevették. Mára már minden második hely a Dachsteinen róla van elnevezve. Simonyhütte, -csúcs, -barlang, -kápolna, stb. (hütte, scharte, spitze, höhle, warte, kapelle). Simony kutató, rajzoló és fotós volt, és sokéven keresztül a hatalmas hegynek szentelte életét. Egyik legjobb barátja Adalbert Stifter volt, aki néhány nyarat Hallstattban töltött, és akinek elbeszélése a “Hegyikristály” a Dachstein vidékén játszódik. Stifter egy bátor hegymászó teljes ellentéte volt, Simony azonban megtalálta a legjobb utat a csúcsra, elsőként éjszakázott a csúcson, menedékhelyeket épített, és a gleccsert kutatta. 1869-ben a Koppenbrüllen barlangba is eljutott, Obertraunnál, és ezzel azon kutatók előfutára lett, akiknéhány évtizeddel később kezdték meg az óriás jégbarlang (Rieseneishöhle) és a Mammutbarlang kutatását. A Dachstein máig sem tárta fel titkait. A Mammutbarlang hatalmas földöntúli csarnokaival csak egy kis részlete a Dachstein barlanglabirintusainak. Érdemes meglátogatni a Dachstein barlangjait. Az Óriás Jégbarlang gigantikus jéggé fagyott vízből épült palotáival olyan, mint egy fantasztikus álom.
Gosau, a legnagyobb kedvenc
Gosau vidékének lakói a Gosingerek többek között arról híresek, hogy lovakat tartanak. Eredetileg a só lepárlásához használt fa szállításához kellettek a lovak, de ma már ezt árammal oldják meg. Mindezek ellenére a lovak szeretete megmaradt, és tavasszal a tehenekkel együtt viszik fel őket az alm-ra, az alpesi legelőre, hogy szabadon futkározhassanak.
Gosau a geológusok között világhírű ammonit lelőhelyként ismert. Egy kis szerencsével bárki találhat megkövesedett csigát, kagylót vagy korallt, mely errefelé nagy tömegben fordul elő. Emiatt azt gondolják, hogy sokmillió évvel ezelőtt a Gosau-medence különösen gazdag élővilággal rendelkező lagúna volt. Ennek a lagúnának két maradványa van ma, a két Gosausee. Az elülső Gosausee-től (Vordere Gosausee) jó kilátás nyílik a Dachsteinre, a naplemente különösen mesés. A hátsó Gosausee (Hintere Gosausee) élettelen, és kevésbé hívogató. A nagy hegy itt már nagyon közel van, és néha egy-egy szikla legörög a mélybe. Van egy monda erről a tóról, mely valószínűleg még abból az időből származik, amikor az Ausztriában elsőként protestánssá lett Gosauiakat hitük miatt üldözni kezdték. Az ellenreformáció ellen harcoló Gosauiakat fekete lovasok kergették a hátsó Gosausee jegére, de a lovak súlya alatt megrepedt a jég, és a feketeruhás üldözők mind a tóba vesztek. A legenda szerint azóta vannak a Gosausee-ben fekete hátú kis halak, melyeket ma is “fekete lovas”-nak (Schwarzreiter) hívnak.
Random gondolatok Salzkammergut történetéről
A só az őstengerek megkövesedett maradéka, mely mindennapi táplálkozásunk elengedhetetlen része. Sóbevitel nélkül az emberi szervezet nem működne. Ősidők óta szent dolognak tartja az ember, az örökkévalóság szimbólumának. A só mindig is értékes árucikk volt, sokat háborúztak birtoklásáért, és a sószállító útvonalak ellenőrzéséért. Bányászata és kereskedelme legtöbbször az uralkodó privilégiuma volt. A kelták a sót ‘hal’-nak nevezték, ezért szerepel sok salzkammerguti helynévben a ‘hal’ szó, pl. Hallstatt, Bad Hall, Hallein, Bad Reichenhall.
Salzkammergut a Traun folyó környékét jelenti a környező hegyekkel és erdőségekkel együtt. A sókitermelés fontossága miatt sokáig közvetlenül a bécsi udvari kamara alá tartozott ez a terület. Kamarai birtok volt, azaz “Kammergut”. A Habsburg birodalom nagy részét innen látták el sóval: Ausztriát, Csehországot, Morvaországot és Magyarországot. Salzkammergut legmagasabb elöljáróját először 1335-ben említik egy okiratban, aholis “Salzamtmann”-ként (sófőtiszt) nevezik, aki Gmundenben székel a tartományi központban. Alá tartozott a sószállítás, a hegy- és erdőgazdasági munkák, és a sós vizek felügyelete. Emellett ő volt területén a legfelsőbb bíró is.
Sokáig nem lehetett szabadon utazni, és a házasságkötéshez is a kamarai hivatal beleegyezése kellett. A szerelmi élet ilyetén korlátozása azt eredményezte, hogy a házasságról és családról szóló erkölcsi elképzeléseket a helyi adottságokhoz kellett alakítani, ami érdekes szokások kialakulásához vezetett. A Salzkammergut-kutatás úttörője, Josef August Schultes tudósít arról 18o9-ben, Tübingenben megjelent “Utazás Felső-Ausztriában” című könyvében, hogy bizonyos években az újszülöttek fele házasságon kívül született, mivel az “ablakjárás” elterjedt szokás volt. Ez azt jelentette, hogy a férfi, aki nem nősülhetett meg, talán mert szegény volt, vagy a sógora nem engedte, lehett akárhány éves is, éjszaka bemászott kedvese ablakán, és az egyház áldása nélkül élvezte a házasélet örömeit. Emiatt gyakran előfordult, hogy már két-három gyerekkel vonult a menyasszony az oltár elé. Ma azonban már a sónak és az ablakjárásnak is alárendelt szerepe van Salzkammergut életében. A kamarából időközben Pénzügyőrség lett, mely nem tesz különbséget az ország régiói között, ezért Salzkammergut történelmi fogalommá vált. Ma az egykori Salzkammergut 72%-a Felső-Ausztriához, 16%-a Stájerországhoz, 12%-a pedig Salzburghoz tartozik.
Mivel Salzkammergut zárt vidék volt, a fegyverviselést is betiltották, a fa- és sómunkások pedig fel voltak mentve a katonai szolgálat alól, ezért nagyjából az ellenreformációig teljesen elkerülte az erőszak. A helyiek arra is nagyon büszkék, hogy az emberiség legrégebbi nyoma Salzkammergutban nem egy lándzsa vagy kard, mint sok más helyen, hanem egy furulya, melyet egy barlangi medve csontjából készítettek. Földrajzi és politikai elzártsága miatt Salzkammergut évszázadokon át változatlanul megőrizte szokásait, melyeket ma is követnek a helyiek.
Salzkammergutban azonban évszázadokon át csak nagyon kevesen éltek igazán jól. Az emberek nagy része sóbányákban dolgozott, és bár a kamarai hivatal biztosított táppénzt, orvosi ellátást, és nyugdíjat a sómunkásoknak, a nyugdíj összege csak negyven év szolgálat után érte el az eredeti keresetet. Azonban ritkaságszámba ment, hogy valaki negyven évnyi szolgálatot túlélt volna a sóbányában. A fizetés nagyon alacsony volt, a munkakörülmények katasztrofálisak. Spártai lakásaikban krónikusan alultáplált munkások tengették életüket, akiknek csak “skótlevesre” jutott: savanyú tejbe áztatott maradék kenyérre.
A helyiek katolikusok voltak eredetileg, mint Ausztria nagy része, de a búcsúcédulák miatti felháborodás hatására elindult reformáció futótűzként terjedt el Salzkammergutban. 155o-re majd egész Salzkammergut evangélikus lett. 1599-ben elkezdődött az ellenreformáció, és rengeteg embert megöltek, megégettek. A helyi protestánsok saját népi hadsereget szerveztek, és megütköztek a császári csapatokkal, de rövid harcok után 16o2-ben Ischl-nél az evangélikusok vezetőjét elfogták és nyilvánosan felnégyelték. Az ellenreformáció miatt sokakat üldöztek, támadtak, sokan emigrációba kényszerültek. 1742-ben parancsba adták, hogy minden munkást, akit nem látnak a katolikus templomban, vagy aki az istentiszteletről előbb távozik, el kell bocsátani.
1781-ben, amikor József császár biztosította a szabad vallásgyakorlást, egész falvak lettek ismét evangélikusok. A 20. században, amikor eljött a szabad választások ideje, sokan a szocialistákra szavaztak, kifejezve evangélikus ellenállásukat a katolikus állammal szemben. Néhány hely, mint Bad Goisern vagy Gosau ma is túlnyomóan protestáns, ami ritkaság a katolikus Ausztriában. Az Ebensee-től Ischl-n, Goisernen, és Gosau-n át Hallstatt-ig húzódó vidéket egyenesen ‘Vörös kanyonnak’ nevezik, mivel többségében, 82%-ban szociáldemokrata kézben van. Ez földművelő vidéken szokatlan, de a salzkammergutiak identitásához ez is hozzátartozik. A nosztalgikus, császárhű képet csak az operettírók és az utazásszervezők próbálják rájuk erőltetni.
Good News
On the way home through the backstreets of Baluwatar I felt someone watching me. He was tall and extremely handsome. Shining blue eyes, marble white skin, rosy cheeks. A Westerner, wearing a Nepali outfit. He fixed his eyes on me, and his smile filled the grey autumn day with vibrant colours. The houses seemed to loose contours, everything turned bright yellow, orange, purple and red. I felt mesmerised, and just walked toward him as if drawn by an unknown power wondering what`s gonna happen next. When I finally reached him, he said with a radiating smile: “Jesus loves you. God bless you.”
Buddha’s Orphans
I was staying in Kathmandu this June, trying to recover from a difficult Kailash trip. Couldn`t really do much for about three weeks, just stayed in bed, and read books to immerse in different dimensions of reality to ease the pain. One day I decided to leave my confinement, and aimlessly wandered down on Kanti Path jumping like a grasshopper in my flip-flops to avoid the bigger puddles left behind by the monsoon rain, letting the sight of the brightly sunlit brick walls and the steaming pavement fill my heart with warmth, browsing the colourful street stands offering oddities from lime juice, mobile cases, plastic knickknacks, ayurvedic herbs to piles of fruits, DVDs and knitted baby clothes. I noticed a bookshop I haven`t been to before and saw with surprise a new Samrat Upadhyay book advertised in the shop window. I got suddenly energized by recalling his wonderful collections of short stories I read the year before, ‘The Royal Ghost’ and ‘Arresting God in Kathmandu’. No doubt, I had to buy the book immediately, called ‘Buddha`s Orphans’.
Samrat Upadhyay is a Nepali writer, who is teaching creative writing at Indiana University. He is not only a master of character portrayal, but also a spiritual man, who understands even the tiniest stir of the soul (or whatever different systems of thought call the core of being). I was thinking how to describe ‘Buddha`s Orphans’, and I found that the first sentence of the book says it all: ‘Raja`s mother had abandoned him in the parade ground of Thundikel on a misty morning before the city had awakened, and drowned herself in Rani Pokhari half kilometre north. No one connected the cries of the baby to the bloated body of the woman that floated up to the surface of the pond later in the week.’ This is the axis of the novel in a way, cause and effect. The story follows Raja and people who become his family to see the effects of this tragic moment in the future, but in the same time it looks back to the past for short moments to understand the causes which led to it. We recognize ourselves in the characters replaying roles inherited from our/their parents, get to know all the joy and sorrow a man can go through, and become familiar with the turbulent events of Nepali history, which provide a fascinating historical backdrop. And when I think about it, it is more than just a backdrop, political movements and events determine and change dramatically the life of Raja. Anyway… Certain characters, feelings and thoughts burnt their mark into my mind, and after reading the book in more or less one go (only the power cut could stop me:) I felt an urge to look around in Kathmandu and take photos of places where the novel was set, secretly hoping that I will bump into the characters of the story, too. On a sunny afternoon I walked out of Thamel, down to Thundikel and Rani Pokhari lake taking photos of people and places, thinking of Raja`s immeasurable pain of missing his never-seen mother. At the lake I happened to pass by a young boy who I thought had a striking resemblance of my imagined Raja. He had so much sorrow on his face, he was so still and enveloped in his painful longing that it occured to me for a moment that I might have left my own Kathmandu reality and ‘walked into the novel’. I really wanted to take a photo, but in the same time I was so afraid to be noticed. Unnecessarily. He just stared at his own train of thoughts, never realizing my presence. It was a perfect moment when time stands still. 
After another two months in Nepal I went to Beijing, and from time to time I had a look at Raja`s photo and thought of the novel when missing my friends, places, and the relaxed Nepali way of life in general. The smiles exchanged with strangers on the busy alleyways, the moments of joy when the electricity came back after a long blackout, the fresh monsoon rain cooling the heat and sweeping the streets clean. I thought I should send the photo to the author, but it felt so awkward. I`m not the kind of person to write to people I don`t know, I reasoned to myself. But one day just couldn`t reason any longer:), found the e-mail address on the internet and sent the photo to Samrat Upadhyay. His reply was so friendly and nice thanking me for this sudden surprise, that after reading his e-mail a few times I sat with the biggest shiny smile on my face for a whole day as if all the suffering and pain of the world was just fiction of ancient times. Must reeeeeeeead!