A só az őstengerek megkövesedett maradéka, mely mindennapi táplálkozásunk elengedhetetlen része. Ősidők óta szent dolognak tartják, az örökkévalóság szimbólumának. Sóbevitel nélkül az emberi szervezet nem működne. A só mindig is értékes árucikk volt, sokat háborúztak birtoklásáért, és a sószállító útvonalak ellenőrzéséért. Bányászata és kereskedelme legtöbbször az uralkodó privilégiuma volt. A kelták a sót ‘hal’-nak nevezték, ezért szerepel sok salzkammerguti helynévben a ‘hal’ szó, pl. Hallstatt, Bad Hall, Hallein, Bad Reichenhall.

Salzkammergut a Traun folyó környékét jelenti a környező hegyekkel és erdőségekkel együtt. A sókitermelés fontossága miatt sokáig közvetlenül a bécsi udvari kamara alá tartozott ez a terület. Kamarai birtok volt, azaz „Kammergut”. A Habsburg birodalom nagy részét innen látták el sóval: Ausztriát, Csehországot, Morvaországot és Magyarországot. Salzkammergut legmagasabb elöljáróját először 1335-ben említik egy okiratban, ahol „Salzamtmann”-ként (sófőtiszt) említik, aki Gmundenben székel a tartományi központban. Hozzá tartozott a sószállítás, a hegy- és erdőgazdasági munkák, és a sós vizek felügyelete. Emellett ő volt területén a legfelsőbb bíró is.

Sokáig nem lehetett szabadon utazni, és a házasságkötéshez is a kamarai hivatal beleegyezése kellett. A szerelmi élet ilyetén korlátozása azt eredményezte, hogy a házasságról és családról szóló erkölcsi elképzeléseket a helyi adottságokhoz kellett alakítani, ami érdekes szokások kialakulásához vezetett. A Salzkammergut-kutatás úttörője, Josef August Schultes tudósít arról 18o9-ben, Tübingenben megjelent „Utazás Felső-Ausztriában” című könyvében, hogy bizonyos években az újszülöttek fele házasságon kívül született, mivel az „ablakjárás” elterjedt szokás volt. Ez azt jelentette, hogy a férfi, aki nem nősülhetett meg, talán mert szegény volt, vagy a sógora nem engedte, lehett akárhány éves is, éjszaka bemászott kedvese ablakán, és az egyház áldása nélkül élvezte a házasélet örömeit. Emiatt gyakran előfordult, hogy már két-három gyerekkel vonult a menyasszony az oltár elé. Ma azonban már a sónak és az ablakjárásnak is alárendelt szerepe van Salzkammergut életében. A kamarából időközben Pénzügyőrség lett, mely nem tesz különbséget az ország régiói között, ezért Salzkammergut történelmi fogalommá vált. Ma az egykori Salzkammergut 72%-a Felső-Ausztriához, 16%-a Stájerországhoz, 12%-a pedig Salzburghoz tartozik.

Mivel Salzkammergut zárt vidék volt, a fegyverviselést is betiltották, a fa- és sómunkások pedig fel voltak mentve a katonai szolgálat alól, ezért nagyjából az ellenreformációig teljesen elkerülte az erőszak. A helyiek arra is nagyon büszkék, hogy az emberiség legrégebbi nyoma Salzkammergutban nem egy lándzsa vagy kard, mint sok más helyen, hanem egy furulya, melyet egy barlangi medve csontjából készítettek. Földrajzi és politikai elzártsága miatt Salzkammergut évszázadokon át változatlanul megőrizte szokásait, melyeket ma is követnek a helyiek.

Salzkammergutban azonban évszázadokon át csak nagyon kevesen éltek igazán jól. Az emberek nagy része sóbányákban dolgozott, és bár a kamarai hivatal biztosított táppénzt, orvosi ellátást, és nyugdíjat a sómunkásoknak, a nyugdíj összege csak negyven év szolgálat után érte el az eredeti keresetet. Azonban ritkaságszámba ment, hogy valaki negyven évnyi szolgálatot túlélt volna a sóbányában. A fizetés nagyon alacsony volt, a munkakörülmények katasztrofálisak. Spártai lakásaikban krónikusan alultáplált munkások tengették életüket, akiknek csak „skótlevesre” jutott: savanyú tejbe áztatott maradék kenyérre.

A helyiek katolikusok voltak eredetileg, mint Ausztria nagy része, de a búcsúcédulák miatti felháborodás hatására elindult reformáció futótűzként terjedt el Salzkammergutban. 155o-re majd egész Salzkammergut evangélikus lett. 1599-ben elkezdődött az ellenreformáció, és rengeteg embert megöltek, megégettek. A helyi protestánsok saját népi hadsereget szerveztek, és megütköztek a császári csapatokkal, de rövid harcok után 16o2-ben Ischl-nél az evangélikusok vezetőjét elfogták és nyilvánosan felnégyelték. Az ellenreformáció miatt sokakat üldöztek, támadtak, sokan emigrációba kényszerültek. 1742-ben parancsba adták, hogy minden munkást, akit nem látnak a katolikus templomban, vagy aki az istentiszteletről előbb távozik, el kell bocsátani.

1781-ben, amikor József császár biztosította a szabad vallásgyakorlást, egész falvak lettek ismét evangélikusok. A 20. században, amikor eljött a szabad választások ideje, sokan a szocialistákra szavaztak, kifejezve evangélikus ellenállásukat a katolikus állammal szemben. Néhány hely, mint Bad Goisern vagy Gosau ma is túlnyomóan protestáns, ami ritkaság a katolikus Ausztriában. Az Ebensee-től Ischl-n, Goisernen, és Gosau-n át Hallstatt-ig húzódó vidéket egyenesen ‘Vörös kanyonnak’ nevezik, mivel többségében, 82%-ban szociáldemokrata kézben van. Ez földművelő vidéken szokatlan, de a salzkammergutiak identitásához ez is hozzátartozik. A nosztalgikus, császárhű képet csak az operettírók és az utazásszervezők próbálják rájuk erőltetni.